TANULJUNK IDEGEN NYELVEKET!

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alexajevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerék­agyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart köze­pe táján elkezdett visszafelé csúszni a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni, és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakasz­vezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
- Was sucht er hier? - kérdezte.
- Mit keres itt? - fordította a szakaszvezető.
Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
- Er hat seine Einheit verloren - mondta a szakaszvezető.
- Warum ohne Waffe?
- Hol a puskája? - kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, hogy munkaszolgálatos vagyok.
- Jude - mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
- Was? - kérdezte a német.
- Jude - mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
- Ich werde ihn erschiessen - mondta.
- Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni - fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenő­sajtos tubusra a kupakot, és elővette puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
- Er soll zehn Schritte weiter gehen.
- Menjen tíz lépéssel tovább - mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
- Gut.
- Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
- Was ist sein letzter Wunsch? - kérdezte.
- Mi az utolsó kívánsága? - kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék.
- Er will scheissen - fordította a szakaszvezető.
- Gut.
- Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
- Fertig? - kérdezte.
- Kész?
Mondtam, kész.
- Fertig - jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
- Er soll hupfen.
- Békaugrás - fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
- Stechschritt!
- Díszlépés! - tolmácsolta a szakaszvezető.
- Marsch! - mondta a Feldwebel.
- Menet, indulj! - fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem felett. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos Ibusz-társas­utazáss­al Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
- Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki sem magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.


TRILLA

Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.
Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné, Wolfné, Wolfné.


A POGÁNY SÜTTŐFIA SÜTTŐ GONDOLATAI MIKÖZBEN VENCELLIN ABÁDSZALÓKI PRÉPOST PARANCSÁRA TESTÉT NÉGYFELÉ SZAGGATTÁK

(Megjegyzés: A prépostság négy kimustrált kancát adott a szaggatáshoz. Emiatt a művelet csak a negyedik rugaszkodásra sikerült.)


1

Céltalan erőlködés. Mit tud egy libafertály arról, hogy tíz perccel ezelőtt még egész liba volt?
És megfordítva: zavarja-e egy liba nyugalmát, hogy tíz perc múlva levágják, felnégyelik, ropogósra sütik?
Ha erre gondolok - és nem ordítok éppen -, jókat nevetek magamban!


2

Az új vallások milyen türelmetlenek!
Ha történetesen én győzöm le a szentháromságistákat, én bizony nem macerálom a prépostot, hanem egyetlen kardvágással kétfelé szelem.
Pedig nekem jobbak a lovaim!


3

A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat.
Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.


4

Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember?
Most már tudom: az utolsó pillanatig.
Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehető­séggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest.
Pedig már megyek széjjelfele!


Előző: Trilla

AZ ÉLET ÉRTELME

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad­rangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.


VISSZHANG

Szép hazánk visszhangok dolgában sem áll az utolsó helyen. A természetjárók több tucatot tartanak számon. Leghíresebb a tihanyi: róla legendák és költői művek is szólnak. De még nála is érdekesebb a csalános-fülephegyi.
Az utóbbiról szóló legkorábbi följegyzés 1827-ből ered, amikor valaki - talán egy vadásztársa­ság megtréfált tagja - a csalánosi erdészlakból átkiabált a Fülep-hegy sziklafala felé:
- Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?
A tihanyi visszhang még fénykorában is csak tíz szótagot vert vissza. És ez tizennégy!
Azóta közel másfél évszázad múlt el. Sokan megfordultak a csalánosi erdészlak körül; boldog szerelmesek, kóbor katonaszökevények, gombaszedő lányok, a törvény elől menekülő bűnö­sök, üdülővendégek. És mindenfélét odakiabáltak a Fülep-hegynek. Példának okáért:
- Itt vagyunk ketten, Ferenc és Katalin!
Vagy:
- Megdögleni se hagyják már az embert!
Vagy pedig:
- Richter Elemér, három kutya, hat egér!
Voltak, akik káromkodtak; megint mások irgalomért fohászkodtak, vagy csak artikulálatlanul fölkukorékoltak, mert a nagy erdőségekben az embernek kukorékolhatnékja lesz.
A tihanyi visszhangot elrontották az építkezések, de a csalános-fülephegyi ma is kifogástala­nul működik. Csak az a furcsa, hogy bárki jön, és bármit kiabál, mindig ezt válaszolja:
- Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?
Mást nem tud mondani.


BUDAPEST

A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán neki­sodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.
Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.
Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ez­alatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.
Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.
De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:
„Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”


Előző: Visszhang

BEVÉGEZETLEN RAGOZÁS

Sokszor csak úgy magam elé nézek
Sokszor csak úgy magad elé nézel
Sokszor csak úgy maga elé néz

Sokszor csak úgy magunk elé nézünk - - -


Előző: Budapest