EGY SZOBA, VÁLYOGFAL, ZSÚPFEDÉL

A nyanya az ágy szélén ült. Arca csupa bemetszés, ránc, barázda, rovás; csak a fogsora villo­gott fiatalon. Harminckét gyönyörű foga volt az egri SZTK-ból, vadonatúj.
Kászonyné Kakas Hanna barátságosan rámosolygott, és elébe tartotta a mikrofont. Azt mondta:
- Csak meséljen bátran tovább a kedves néni. Se hangosabban, se halkabban, hanem úgy; mint eddig. Ez a készülék arra való, hogy megőrizze azokat a szép régi történeteket, amiket a kedves néni mesélni szokott.
- Nem kell magyarázni - szólalt meg a fiúunoka, aki egy szál klottnadrágban feküdt a másik ágyon, és egy Olcsó Könyvtár Balzacba volt belemerülve. - Már a tavasszal direktbe közve­títették a nyanyát a televízión.
- Hát akkor tessék hozzáfogni - bátorította a nyanyát Kászonyné Kakas Hanna, és nekem odaszólt: - Légy szíves.
Elindítottam, a magnót. A nyanya minden elfogódottság nélkül, lassú lélegzettel, alig észre­vehető palócos tájszólással mesélni kezdett Kiss Puki Bálintról, az öles termetű, mindent bíró patkolókovácsról, akit a hadiki híd alatt, a folyó jegén, halálba kergetett a ludvérc.
- Nem a lidérc? - érdeklődött Kászonyné Kakas Hanna.
- Én ludvércnek tudom, aranyoskám.
- Akkor az úgy is van. Milyenféle dolog a ludvérc, kedves néni?
- Én már elég sokféle ludvércet láttam, aranyoskám. Egyszer ostorszál vékonyságút, amelyik egész üstököscsóvát vont maga után, máskor olyan kicsikéket, mint az egér farka, akkora fé­nyecskékkel a tetejükben, mint a gyufaláng. Melyik milyen. Tegnapelőtt például majdnem akkora ludvérc rohant itt keresztül az udvaron, mint a templom tornya.
- És azt a kedves néni a saját szemével látta? - kérdezte Kászonyné Kakas Hanna.
A nyanya meglepetten elhallgatott, amitől összekoccantak az egri fogak. Rábámult Kászonyné Kakas Hannára.
- Miért? - kérdezte aztán. - Maga talán még nem látott ludvércet, aranyoskám?
- Látni éppenséggel nem láttam - mondta óvatosan Kászonyné Kakas Hanna. - Egész mosta­náig azt hittem, hogy az csak a mesében van.
- Hát hol dolgozik maga, aranyoskám? - csodálkozott a nyanya.
- Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, kedves néni.
- Érdekes - mondta fejcsóválva a nyanya. - Pedig az én nagyobbik unokám is oda jár. Mit is tanul Jóskánk? - fordult az ágy felé. - Sose akar az eszembe jutni.
- Kibernetikát - mondta a klottnadrágos unoka, föl se nézve a Betti néni-ből.


FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.
Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy ben­nün­ket darálnak-e meg.

SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT
EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ
VASDARABHOZ, MELY
A TÖRTÉNELEM VIHARAIN
KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN
MEGLAPULT EGY LIMLOMMAL
TELE LÁDIKÓBAN, MERT
SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK,
SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK
SZEMÉTRE DOBNI,
ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ

- Túlélsz, pöcök.


PECSÉT


SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.
- Állatművész vagyok - mondtam.
- Mit tud? - kérdezte az igazgató.
- Madárhangokat utánzok.
- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjo­gása? A pacsirta éneke?
- Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.


Előző: Pecsét

AHASVÉRUS

Két zsidó megy az utcán.
Az egyik kérdez valamit a másiktól.
A másik válaszol neki.
Eközben mennek.
Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.
A másik válaszol rá valamit.
Ezen néha nevetni lehet.
Máskor nem lehet rajta nevetni.
Ők pedig továbbmennek.
Tovább beszélgetnek.
Nehéz dolog ez.


GLI UNGHERESI

A fagylaltot egy cataniai cukrász találta föl, név szerint Ugo Riccardo Salvatore Giulio Girolamo B.
Hogy mikor, az még vita tárgya, ne töltsük most vele az időt, nagyjából akkortájt, amikor a könyvnyomtatást.
Ugo nemcsak a fagylaltot találta föl, hanem az ostyából sütött tölcsért, és a hozzá való toló­kocsit is. (Ez így van rendjén. El sem képzelhető, hogy például Irinyi csak a gyufát találta volna föl, és valaki más a skatulyát. Hogy Ehrlich csak a Salvarsant, és másvalaki a szifiliszt. Ilyen nincs.) Miután találmányát ekként tökéletesítette, nekivágott vele a világnak.
Bejárta Lodomériát és Besszarábiát, Tirolt, Burgundiát, Brandenburgot és a vend kapitánysá­got. Hogy miképpen fogadták, az elképzelhető, de le nem írható! Ahová megjött kis tolókocsijá­val, összegyűlt a helység apraja-nagyja, markukban tartották a pénzt, szájukban az összefutott nyálat, és dobogó szívvel várták málna-, eper-, csokoládé-, citrom- vagy pisztáciafagylaltjukat. Ugo mindenkinek azt adta, amit kért, s hogy vásárlóit megóvja a fölösleges kísérletezéstől, azt is megmutatta, hogy a fagylaltot egyszerűen csak nyalogatni kell.
Mindenütt örömkiáltásokkal fogadták, búsan nézték távozását, s alig tudták kivárni vissza­jöttét.
Egyszer aztán elvetődött Magyarországra is. (Olaszul: Ungheria.) Itt azonban a király éppen új sóvámot vetett ki, s az ország apraja-nagyja hallani sem akart másról, mint a sóvámról, ami már egymagában fölsebezte Ugo hiúságát. Bánatában csöngettyűt szerelt a tolókocsira, s azok­nak, akik a csengőszóra nagy nehezen összeverődtek, buzgalmában lángolva mutatta be fagy­laltját.
A magyarok azonban (olaszul: gli ungheresi) oda se bagóztak. Nem érezték a nyári hőséget, tehát nem vágyakoztak hűsítőkre sem, mert tele volt a sóvámmal a fejük. Hiába magyarázta Ugo, hogy gondolhatnak közben amire akarnak, hiszen a fagylaltot csak nyalogatni kell, azt mondták, köszönik, nekik mindig van mit nyalogatniuk. De, válaszolta Ugo, akit sértett ez a sötét közöny, őnála minden fagylalt más és más ízű. Őnekik pedig, mondták erre ezek a fafejű magyarok, elég, ha az öt ujjukat szopogatni kezdik, mert mind az ötnek más-más íze van. És amikor Ugo tovább akarta bizonygatni az igazát, lógombócokat vágtak hozzá abban a hiszem­ben, hogy „gelatti” (magyarul: fagylalt) ezen a habarék nyelven azt jelenti: „Éljen a sóvám!” S ezt nem lehetett szó nélkül zsebre vágni.
Szegény Ugo, testben-lélekben megtörve, még eltolta kocsiját a zárai grófságig, de onnan már hajóval szállították haza. Halálos ágyán, amikor körülvették az olasz fagylaltárusok, csak ennyit tudott mondani:
- Gli ungheresi... gli ungheresi...
Aztán kilehelte lelkét.


Előző: Ahasvérus

AZ ÓBUDAI IKREK

ÚJSÁGHÍR

Világraszóló esemény történt az óbudai Kórház szülészeti osztályán. Egy gyári takarítónő, minden előképzettség nélkül, hármas ikreket hozott a világra, ráadásul olyanokat, akik a válluknál fogva össze vannak nőve. Ezzel a múlt század nagy szenzációja, a sziámi ikerpár le van pipálva, mert ők csak ketten voltak, ezzel szemben az óbudaiak, a magyar anyák örök dicsőségére, hárman.
A kórházat valósággal megrohamozták az érdeklődők. Virágokkal, ajándékokkal és jókívánsá­gokkal halmozták el az anyát, aki - gyermekeivel együtt - a legjobb egészségnek örvend.


TELEVÍZIÓ

Az óbudai hármas ikrek születése alkalmából a Televízió megszakította adását, közölte nézői­vel a hírt, majd bemutatta az óbudai Víztornyot, valamint az ugyancsak óbudai szennyvíz­derítőt, melynek építése zavartalanul folyik.
A szpíker óva intette a nézőket a szertelen örömkitörésektől, és nyugalomra intette az ország lakosságát.


NYILATKOZAT

Mindazoknak, akik három összenőtt fiam születésekor szerencsét kívántak, vagy valamilyen ajándékkal kedveskedtek, ezúton mondok köszönetet. Firbejsz Lajosné.


ORVOSI SZAKVÉLEMÉNY

Az ún. „óbudai ikrek” világrajövetele sok szóbeszédre adott alkalmat. Itt-ott már négy vagy több gyerekről beszélnek. E nacionalista hírveréssel szemben mi, a szülészet dolgozói állam­polgári kötelességünknek tartjuk, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Tény és való, hogy három összenőtt gyerek jött a világra, de ez nem olyan nagy dolog, előfordulhat a Szovjet­unióban vagy más szocialista országban is. Úgy kell őket elképzelni, mint amikor valakinek kártyázás közben három bubi van a kezében, azzal a különbséggel, hogy ezek a bubik össze vannak nőve. Egyébként a szülészeti osztályon senki se bátorította az anyát ilyen extravagáns szülésre.
A jövőben minálunk továbbra is teljesen normális, szingli gyerekek fognak születni.


KORMÁNYNYILATKOZAT

Illetékes helyen leszögezték, hogy az óbudai ikrekről szóló híreket rosszindulattal eltúlozták. A kormány bizottságot nevezett ki, s ez megállapította, hogy Óbudán nem hármas ikrek születtek, hanem csak egy normális fiúgyerek, akinek a vállához egy másik normális fiúnak a fele van hozzánőve. Ebben nincs semmi rendkívüli, tehát a kormány politikája nem változik, tovább építjük a Budapest-bécsi autópályát, és hívek maradunk szövetségeseinkhez.


BARÁTI BESZÉLGETÉS

Az Országos Nőszövetség meghívta Firbejsz Lajosnét annak tisztázására, hogy voltaképpen hány fiúgyermeknek adott ő életet.
A hangulatos uzsonna az esti órákig elhúzódott, mert Firbejszné - érthető anyai elfogultsá­gával - csak hosszas magyarázgatás és rábeszélés után volt hajlandó elismerni, hogy egész életében kettős látásban szenvedett. De aztán már ő maga nevetett a legjobban rajta, hogy nemcsak gyermekeit látja duplán, hanem a Gellérthegyet is, és azt hitte, hogy Magyarországon két Nőszövetség, sőt, két párt létezik.


LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ

Másfél gyerekes anya vagyok. Miért kívánják, hogy két villamosbérletet vásároljak, és miért kell dupla mennyiségben beszereznem a gimnáziumi tankönyveket, amikor nekem nem két, hanem csak másfél fiam van? És miért nem gyártanak fél konyakos meggyet a fél fiam számára, aki pedig él-hal érte?


VÉGZÉS

Egyetemi fölvételi kérvényét elutasítjuk, mert eddigi tanulmányai, valamint a fölvételi vizsga eredményei azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy rendkívüli képességeivel kisebbségi érzést ébresztene azokban az átlagos hallgatókban, akiknek csak egy darab agyuk van.


A RENDŐRSÉG KÖZLEMÉNYE

Óbudai lakásáról elkeseredett hangulatban távozott és azóta nem adott hírt magáról egy húsz­éves férfi. Személyleírása: Fél szeme: kék, fél fogsora: ép, arca: szabályos félkör. Különös ismertetőjele: a másik fele hiányzik.


APRÓHIRDETÉS

Normális megjelenésű, átlagos gondolkozású, sokat csalódott fiatalember két testvére elvesz­tése után olyan fiatal lány ismeretségét keresi, aki szokványos érzelmeit szokványos érzel­mekkel viszonozná. Jelige: „Csak semmi feltűnés.”

Előző: Gli ungheresi

VISSZATÉRT A FÖLDRE A MAGYAR HOLDRAKÉTA

Beszélgetés a két utassal

1

- Örülök, hogy e nagyszerű teljesítmény után itt üdvözölhetem, a kelenföldi állomás föllobo­gózott restijében.
- Én is örülök, hogy itt lehetek.
- Mindenki kíváncsi önre. Mondjon magáról valamit.
- Ugyan mit? Olyan vagyok, mint más.
- Maga túl szerény.
- Nem szoktam lebecsülni saját képességeimet. Most is ötvenezer jelentkezőből választottak ki, pedig magas vérnyomásom és tériszonyom van.
- Hogy történt ez?
- Több helyen dolgoztam fontos beosztásban, és mindenünnen a legmelegebb ajánlásokat terjesztették a bizottság elé.
- Idézzen egyet.
- A VII. kerületi Frühauf Adél Bábaképzőből, ahol utoljára dolgoztam, azt írta a személyzeti osztály: „Olyan képességekkel rendelkezik a bábaképzésben, melyek az űrutazásra is alkal­massá teszik.”
- Ön csakugyan rendkívül tehetséges lehet. Bizonyára már kora ifjúságában vágyott a Holdba repülni.
- Az igazat megvallva, ez a gondolat meg se fordult a fejemben.
- Hát mit szeretett csinálni?
- Kizárólag ürgét önteni.
- Ürgét? Milyen célból?
- Csak úgy. Szerettem az ürgelevest.
- Akkor hogy esett önre a választás?
- Azt nem tudom. Éppen a Rókus kórházban gyógykezelték súlyos gyomorfekélyemet, amikor egy tudósokból álló küldöttség lépett ágyamhoz: „Fogadja jókívánságainkat az elvtárs. Magát fogjuk fellőni a Holdba.” Hát mit lehet erre mondani?
- Ön mit mondott?
- Semmit, mert a gyomorszonda kilógott a számból. Csak integettem.
- És most mondjon nekünk valamit a Holdról!
- Földünket kísérő égitest, mely mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk; emiatt felszínének hátsó fele innen nem látható.
- Észrevett valami egyebet is?
- Mit kellett volna?
- Például, hogy van-e élet a Holdon.
- Jó, hogy szól, mert ez bizonyára másokat is érdekelni fog. A Hold felszíne ugyanis annyira lukacsos, hogy én, ivóvizem nagy részét föláldozva, megpróbáltam ürgét önteni.
- És sikerült?
- Nem.
- Eszerint nincsenek ürgék a Holdban?
- Nincsenek.
- Ne legyünk telhetetlenek! Már az is nagy szó, hogy szerencsével megjárta ezt a nagy utat, és most jó egészségben üdvözölhetjük hazai földön.


2

- Ah, itt a parancsnok! Kapitány úr, van egy kis ráérő ideje?
- Kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert erős gyomorrontással tértem vissza a Kozmoszból.
- Ez nyilván a súlytalanság állapotától van.
- Inkább a halászlétől.
- Azt is vittek magukkal?
- Dehogy. Ott kínált meg vele egy vendégszerető család.
- Mit hallok? Hát vannak a Holdnak lakói? A másodkapitány nem is említette.
- Kollégám kitűnő űrrepülő, de a megfigyelőképesség a gyönge oldala. Ráadásul az emberek nem érdeklik, még a halászlévacsorára se jött el. Ő inkább állatbarát.
- Eszerint élnek ott emberek?
- Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is, továbbá levegő híján - mert az a Holdon nincs - zacskóból vesznek léleg­zetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják.
- Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak?
- Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.
- Rólunk tudnak-e?
- Úgyszólván mindent, csak egy kis késedelemmel, mert az ő teleszkópjaikon a nagy távolság miatt most még csak II. Ferenc József uralkodása látható.
- Ön is látta a királyt?
- Egy percre, amint éppen hadat üzent Szerbiának. Persze, onnan nézve a tárgyaknak nincs magasságuk. Ferenc József is egészen lapos volt, csak a szakálla állt ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy szőrös egyforintos.
- Milyen érdekes! Tanult-e, tapasztalt-e még valamit a világűrben?
- Sok nagyszerű dolgot láttam.
- Nem is csoda, ha valaki ilyen jó megfigyelő. Mi volt a legérdekesebb?
- Nekem az volt a legnagyobb meglepetésem, hogy nem egy Hold van, hanem kettő.
- Kettő? Hogy értsem ezt? Egyik a másik mögött?
- Dehogyis. Szorosan egymás mellett, csak egy kis hézag van közöttük.
- Érthetetlen. Ezt még nem észlelte soha senki.
- Nem? Akkor, úgy látszik, tévedtem.


AZ ÁLLATVÉDŐ EGYESÜLET KÖZLEMÉNYE

Elnökségünk hosszú harcainak eredményeképpen végre fölépült, és megkezdte működését a Nyúlpörkölt- és Hallevesgyár új üzemrészlege, a Dobozbontó.
Itt a frissen elkészült konzerveket újra kinyitják, s a levükből kiszedett nyúldarabokból, illetve halszeletekből, helyreállítják az eredeti állatot, melyet aztán, lelőhelyére szállítva, szabadon bocsátanak.
Köszönet a pörköltgyár igazgatóságának, mely annyi visszaélés és vita után végre helyesen értelmezi a humanizmust!


LELTÁR

Dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
Kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
Új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
Csönd


HOGYLÉTEMRŐL

- Jó napot.
- Jó napot.
- Hogy van?
- Köszönöm, jól.
- És az egészsége hogy szolgál?
- Nincs okom panaszra.
- De minek húzza azt a kötelet maga után?
- Kötelet? - kérdeztem hátrapillantva. - Azok a beleim.


Előző: Leltár

EGY GONDDAL KEVESEBB

1. A készüléket akaszd le a falról
2. Nyisd ki a szelepkereket
3. Közelítsd meg a tűz fészkét
4. Oltsd el a tüzet
5. Zárd el a szelepkereket
6. Akaszd vissza a készüléket.


Előző: Hogylétemről

POLGÁRTÁRSAK!

Ezt a kis
testi hibával kör




ki
vigasztalja

VAN VÁLASZTÁSUNK

A légikisasszony ide-oda lapozott a légi menetrendben. A kisujjában volt az egész, csak a biztonság kedvéért nézett utána.
- Van egy szép gép, mely Bécsből indul, és 16.10-kor érkezik Rómába.
- Ez fog a kifutópályán fölrobbanni?
- Hát bizony - mondta a légikisasszony.
- Más baj is van - jegyezte meg az utas. - Mire beérek a városba, zárva lesznek az összes hivatalok.
- Hát akkor ne Bécsben, hanem Prágában tessék átszállni. Ez a járat már háromnegyed egykor Rómában van.
- Ez már jobban hangzik - állapította meg az utas.
- Viszont Prágában három órát kell a csatlakozásra várni.
- Megéri - mondta az utas. - A bécsi géppel ugyanis elvesztek egy napot.
- Akkor jobb lesz a prágai géppel menni. Sajnos, ennek reggel hétkor van az indulása.
- Nem ideális - mondta az utas. - Ha tudom, hogy korán kell fölkelnem, le se hunyom éjszaka a szemem.
- Eszerint ön mindenképpen elveszít egy napot? - mosolygott rá a légikisasszony. - Akkor hát melyik géppel parancsol utazni?
- Talán mégis inkább a prágaival - mondta az utas. - Majd beveszek este egy erős altatót.
- Remélem, tudja - kérdezte a légikisasszony -, hogy ezzel a géppel is van egy kis bibi?
- Én csak azt hallottam, hogy az Alpesekben szétzúzódik egy sziklán. Vagy ez nem az?
- De igen. Ízzé-porrá megy széjjel - mondta a légikisasszony, s átnyújtva a jegyet, gépiesen hozzá­tette:
- Jó utat.


Előző: Polgártársak!

KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS

Nálunk is megalakult s már meg is kezdte működését az első hazai közvélemény-kutató intézet.
Kérjük a lakosság megértő támogatását.
Mutatóba közöljük első vizsgálatunkat, melyet annak a kérdésnek szentelünk, hogy miképpen vélekednek az emberek hazánk múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az eredmény megbízhatósága érdekében 2975 különböző rendű, rangú, munkakörű és felekezetű személynek az alábbi kérdőívet küldtük ki:

1. VÉLEMÉNYE A JELENLEGI RENDSZERRŐL
a) Jó.
b) Rossz.
c) Se jó, se rossz, de azért egy kicsikét jobb is lehetne.
d) Bécsbe vágyik.

2. ÉRZI-E A 20. SZÁZAD EMBERÉNEK MAGÁNYOSSÁGÁT
a) Egészen magányos.
b) Majdnem egészen magányos.
c) Úgyszólván egészen magányos.
d) Néha beszélget a házfelügyelővel.

3. KULTURÁLIS IGÉNYEI
a) Moziba, meccsre, kocsmába jár.
b) Néha kinéz az ablakon.
c) Még az ablakon se néz ki.
d) Helyteleníti Mao Ce-Tung nézeteit.

4. MILYEN A FILOZÓFIAI KÉPZETTSÉGE?
a) Marxista.
b) Antimarxista.
c) Csak Rejtő Jenőt olvas.
d) Alkoholista.

EREDMÉNY
1. Az elmúlt húsz évben minden a lehető legjobb volt.
2. Most is jó minden, csak a 19-es busz közlekedik ritkán.
3. A jövő még jobb lesz, föltéve, hogy a 19-es busz járatait sűrítik.
(Megjegyzés: sűrítik.)


170-100

Ezen a számon a telefon Különleges Tudakozója jelentkezik, és minden kérdésre válaszol.
Mind többen fordulnak hozzá, mind nehezebbet kérdeznek. (Volt-e Szűz Máriának menstruá­ció­ja a szeplőtlen fogantatás után? Hiányzott-e a zeneszerzőknek a zongora, amikor még nem volt föltalálva? Marx és Engels véletlenül kerültek-e össze, vagy pedig determinálva volt ez a találkozás? Elképzelhető-e, hogy egy normális zebrapárnak nem csíkos, hanem pepita legyen a csikaja? És akadnak még vadabbak is!)
Egyre több tudóst és szakembert szerződtettek, kb. százhúsz munkacsoportot szerveztek, való­sá­gos agytrösztöt hoztak létre a telefonközpontban. Összeköttetésbe léptek a Szent Szidónus­sal és az angol Royal Academyvel. Így aztán már a legfontosabb kérdéseket is megválaszolják, habár, ami természetes, komplikáltabb lett az adminisztráció.
Mindez azonban nem csorbítja a lelkiismeretes válaszadást! Csak egyetlen példa:
- Ne tessék haragudni. Itt egy kis krokodilusra ráesett a labda.
- Milyen kicsi?
- Úgy egy arasz.
- Akkor az csak gyík.
Vélnéd, ilyen lappáliákkal nem bajlódnak. Dehogynem! A központ sietve kapcsolja az első­segély-csoportot. Egy orvos jelentkezik, akit életmentésért már többször kitüntettek. Első kérdése ez:
- Önök szintén gyíkok?
- Nem, kérem. Mi az Első István Gimnázium tanulói vagyunk.
- Tehát nem rokonai az áldozatnak? Az más! Mi ugyanis családtagoknak nem adunk diagnó­zist.
- Most láttuk őt először. Futballoztunk, és ráesett a labda.
- Lélegzik?
- Igen.
- Szívműködése van?
- Szabályosan működik a szíve. Csak az a baj, hogy nem megy el a pálya közepéről.
- Hát akkor piszkálják meg.
Odamennek. Egy fűszállal megpiszkálják. Aztán bejelentik, hogy a megpiszkált gyík össze­rándul, de ott marad.
- Agyrázkódás, mozgásszervi bénulással komplikálva. Kapcsolom az ideggyógyászatot.
Már szinte látjuk, hogy az idegorvos legyint, és azt mondja: Üssétek agyon... De nem ez történik. Hosszú fontolgatás után megkérdezi:
- Miben bíztok inkább? A klasszikus kezelésben, vagy kapcsoljak egy pszichoanalitikust?
- Talán inkább azt, akit másodszor mondott a bácsi.
Üde, szívélyes női hang, csupa biztatás: az eset nem súlyos, könnyen gyógyítható. A beteg ugyanis már gyermekkora óta súlyos kisebbségi érzésben szenvedett, s az újabb trauma (már­mint a labda, mely a fejére esett) mindent kitörölt a tudatából, ami reá vonatkozott. Mozogni azért nem tud, mert nem tudja, hogy ő gyík. Ezt tehát most újra tudatosítania kell.
- Vagyis, mit kell vele csinálni?
- Megmagyarázni, hogy ő egy gyík.
- Csakhogy nem érti az emberi beszédet!
- Akkor ez a dolog nem énrám tartozik.
- Hanem kire?
- Van itt egy nyelvtudományi csoport, mely kizárólag a hüllők beszédével foglalkozik. De kapcsolhatom a filozófiai munkaközösséget is... Akartok a Jóistennel beszélni?
Hát persze hogy akartak! Az üde hangú analitikusnő megmagyarázta, hogy hetenkint három­szor (hétfőn, szerdán, pénteken) a materialisták tartanak ügyeletet, a többi napon az egy- és többistenhivők, a zen-buddhisták és egzisztencialisták. Ígérni, azt mondta, nem ígérhet sem­mit, de csodák csodája, mihelyt átkapcsolta őket, maga a Jóisten vette föl a kagylót.
- Mit akartok? Hogy föltámasszam a gyíkocskát? - kérdezte.
- Az lenne talán a legegyszerűbb.
- Na, nem bánom - mondta a Jóisten. - Menjetek vissza futballozni.
Visszamentek. Körülnéztek: A gyík nem volt sehol! Nyugodtan játszhattak tovább. (És, csak úgy mellékesen, a 170-100 ezzel pontot tett arra a századok óta folyó vitára, hogy van-e Isten, vagy nincs.) Ily megbízhatóan, pontosan és lelkiismeretesen dolgozik a Különleges Tudakozó! Illetve, mondjuk inkább: dolgozott!
Szerencsétlen egy ország! Ha valami jól sikerül, tüstént előállnak a békebontók, a szurka­pisz­kálók, a heccmajszterek! Egy ilyen jómadár egyszer feltárcsázta a 170-100-at, és megkérdezte:
- Hogy ityeg a fityeg?
A központnak torkán akadt a lélegzet. Nem tudta, mitévő legyen; vajon ki tudja ezt? Ide kapcsolt, oda kapcsolt, de sehonnan sem kapott épkézláb választ, míg csak ő maga is bele nem zavarodott. Utoljára már csak szánalmas kattogás és ropogás hallatszott a készülékből... Azóta csak satnyult, sorvadt a Különleges Tudakozó, mely ma már a legegyszerűbb kérdésekre sem tud felelni.
Arra, hogy hány óra, reszkető hang így válaszolt:
- Nem tudjuk.
Szegények elvesztették az önbizalmukat.


MÉG MEGKÉRDEZTE

A MATEMATIKUS: - Szerinted mennyi a statisztikai valószínűsége annak, hogy például ez a kifogástalannak látszó Fiat fékhiba következtében fölszaladjon a járdára, és elgázoljon egy járókelőt?
A MARATONI FUTÓ: - Az előbb még egészen tisztán láttam a célszalagot. Csak nincs valami baja a szememnek?
A HŰTLEN ASSZONY: - Mit akarsz azzal a fejszével, egyetlenem?
A NAGYBETEG: - Rosszul van, doktor úr? Mert mintha egészen szét akarna folyni az arca.
A MOLY: - Utálom a sötétséget. Mi bajom lehet, ha ebbe a gyertyába belerepülök?
EGY NAIV ZUHANÓ: - Nini, szegény, az a nagy mellű nő, hogy szalad... Csak nem képzeli, hogy rá akarok esni?
EGY ÖNTUDATOS ABLAKMOSÓ (a II. emeleti nyitott ablak előtt elsuhanva): - Ne nézzen rám ilyen diadalittasan, asszonyom. Maga tényleg fölkiabált nekem, hogy kapcsoljam be a bizton­sági övet, én azonban a szabad mozgásért és kényelemért cserébe nem sajnálok egy kis kocká­zatot. Kérem, ne is emlegesse, hogy figyelmeztetett: minden utólagos szemrehányástól csak ideges leszek. Az egyik embernek így jó, a másiknak úgy - hát olyan nehéz ezt tiszteletben tartani? Isten önnel, asszonyom.
KÉT KISGYEREK: - Hé, ne menj bele abba a pirosba. - Miért ne? Hát nem ez a tűz?


Előző: 170-100

KI MIT TUD

Bárd Elek harmincnyolc éves bankpénztáros nála tíz évvel fiatalabb feleségével (szül. Ulrich Nóra mozgásművésznővel), valamint két gimnazista fiával egy verőfényes tavaszi délelőttön kisétált az Állatkertbe, ahová azonban nem sikerült bejutniuk, mert a kaput óriási tömeg vette körül, azon belül pedig rendőrautók, tűzoltókocsik és mentők akadályozták meg a tovább­jutást. A körülállóktól megtudták, hogy a hüllők házából kiszabadult egy tizenöt méter hosszú­ságú kobra, mely jelenleg a pénztárfülke előtt tekereg.
- Bocsánat - mondogatta Bárd Elekné, miközben átfurakodott a sokaságon, és egyenesen oda­lé­pett a szörnyeteghez. Halkan és behízelgően dudorászni kezdett, aztán megsimogatta a vér­szomjas hüllő fejét, és belépett az Állatkert kapuján.
A kígyó engedelmesen követte, be a kapun, át a pázsiton, el az oroszlánok és tigrisek zárkái előtt, vissza a saját ketrecébe, melyet a mozgásművésznő gondosan rázárt, majd lassú léptek­kel visszasétált övéihez.
- Hát ezt hogy csináltad? - kérdezte a férje, az elámult tömeg közepén.
- Nekem ez semmi - mondta szerényen Bárdné. - Vizsgázott, okleveles kígyóbűvölő is vagyok.
- És ezt miért nem mondtad meg soha? - kérdezte a férje, Bárd Elek bankpénztáros.
- Mert sosem kérdezted - mondta a felesége, és fiait kézen fogva, férje kíséretében elindult a főkapu felé.


A TUDOMÁNY CSARNOKÁBAN

A Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett Vörös Plüss Terme előtt rosszul lett egy fiatal nő, miközben a réz ablakkilincset pucolta. Görcsökben vonaglott, szájából hab szivárgott, s épp fejét verte a padlóhoz, amikor a Vörös Plüss Teremből kiözönlött az a százhetven orvos­tudós, akik Gunnar Ingridsson Nobel-díjas biológus előadását jöttek meghallgatni.
A magyar tudósok csodálkoztak, futkosni kezdtek, különféle orvosságokkal kísérleteztek, ki­hívták a mentőket, sőt a tűzoltókat is, mert - kiváltképp egy külföldi híresség előtt - mindent el akartak követni a betegért, még azt is, hogy az ablakon kilógassák. (Hátha a tüdejébe ment egy kavics.) Ámde a lány csak hánykolódott, köpte a habot, és fogvicsorított, míg csak Gunnar Ingridsson meg nem szólalt:
- Ne adjunk neki egy pohár vizet?
Erre nem gondolt senki. És, tessék, a víztől a lány eszméletre tért, megnyugodott, és elége­detten folytatta az ablakpucolást.
Ekkor azonban ott termettek a televízió riporterei, akik a Nobel-díjast, kezében a fél pohár víz­zel, a kamera elé állították. A leányt megkérték, hogy még egyszer dobálja magát, és igye­kez­zék habot verni a szájából, ami sikerült is.
Sajnos másodjára a görcsöket nem tudták csillapítani, a leányból csak úgy dőlt a hab, pedig a nagy tudós nemcsak a maradék vizet itatta meg vele, hanem még egy pohár szódát is hozatott, de az is hatástalan volt. Ki érti ezt?


Előző: Ki mit tud

HALHATATLANSÁG

Már nem volt fiatal, de még elég jól bírta magát; ismerték és félték a nádas lakói, de még azon túl is, közelben-távolban, minden négylábú lény. Látása nem romlott, s ha ezerméteres magas­ságból kiszemelte zsákmányát, úgy csapott le rá, mint egy kalapács, mely egyetlen ütéssel veri be a szöget.
És így, viruló korában, ereje teljében, két lassú szárnycsapás között egyszer csak megállt a szíve. De nem mertek előbújni sem a nyulak, sem az ürgék, sem a környező falvak baromfiai, mert ő ott lebegett ezer méter magasban, kiterjesztett szárnyával, fenyegető mozdulatlanság­ban túlélve a halált még két vagy három perccel, míg el nem állt a szél.


A SÓTARTÓ FELÉ

Ott ült az egész rokonság és Ursula, egy roppant csinos, tizenhat éves lány Warnemündéből, cseregyerek. Már megmutatták neki Budapestet, levitték a Balatonra, ma este a magyar kony­ha volt soron. Kitettek magukért; halászlét adtak, tejfölös paprikás csirkét, háromféle rétest. Még a csirkénél tartottak, amikor Valkó Károly körülnézett, és így szólt:
- Hol a só?
Ursula miatt németül is el kellett mondani mindent. De Valkó még kívánta is a kérdésre a választ, a mosolyra a viszonzó mosolyt. A nagy zsivajgásban, nevetgélésben amúgy se figyelt rá senki.
- Der Salz? - kérdezte, s rámosolygott Ursulára.
- Das Salz - javította ki a lány visszamosolyogva, és a sótartóra mutatott. Aztán, sajnos, más­felé fordult a figyelme.
A sótartó nem volt messze. Legalábbis úgy látszott, mintha nem volna messze. Valkónak ötvenéves kora óta fokozatosan romlott a bal szeme, örök rettegésben élt, hogy nem újítják meg gépkocsivezetői jogosítványát. Rosszul tudott távolságot becsülni, és ezen már a szem­üveg sem segített.
Kinyújtotta kezét a sótartóért. Nem érte el. Még messzebb nyújtotta. Azt várta, hogy valaki segít, de Tildi, a kisebbik lánya, épp a galuskát kínálta körül.
- Das sind die ungarischen galuska.
- Nudeln? - kérdezte, mert csak a nudlit ismerte a szép warnemündei lány.
- Nicht Nudeln, sondern galuska - magyarázta Valkóné, és mindenki nevetett.
Eközben a testes családfő, akivel senki sem törődött, áthajolt az asztalon, valósággal ráfeküdt, aztán a szó szoros értelmében fölmászott rá, és - kitaposott, fekete, fűzős cipőjében - megállt a hófehér abroszon. Erre se figyelt föl senki. Most éppen az uborka kovászolását magyarázták Ursulának, ami elég nehezen ment, mert senki se tudta, mit jelent németül kovász. Valkó tehát útnak eredt az asztalon, átlós irányban a sótartó felé.
Kettőt lépek - gondolta -, s ott leszek.
De nem egészen így történt. Nem mintha a sótartó távolodott volna: inkább azt kell mondani, hogy az egész asztal, a rajtalevővel s körülülőkkel, mintha megtágult volna. A kis tárgyak meg­nőttek, a nagyobbak még nagyobbak lettek. A tányérka, mely a savanyúságnak volt oda­készítve, akkorára nőtt, mint egy szökőkút medencéje, egy heverő fogpiszkáló, mint egy előre­gyártott vasbeton gerenda. (Valkó a 71. sz. Építővállalat anyagátvevője volt. Innen a hasonlat.) Nem csoda, hogy ebben a táguló univerzumban Valkó csak ment, ment, aztán sietségre fogta, de a sótartó (bár nem is távolodott) semmivel sem került közelebb.
Ilyenkor már nem lehet megállni. Valami zúg az emberben: gyerünk, gyerünk... Izgalmában Valkó észre se vette, hogy halkulóban a nagy vendégzsivaj. Futásnak eredt, de aztán eszébe jutott, hogy szívbillentyű-elégtelensége miatt a körzeti orvos még a lépcsőjárástól is eltiltotta. Megállt, zihálva nézett körül.
Szerencséje volt. Egy kard hosszúságú késpengén kellett csak átlépnie, s ott várta a kocsija, egy 1500-as Fiat. Kanadából kapta, már használt állapotban, a sikkasztás miatt külföldre szökött sógorától. Kinyitotta az ajtót, beült.
Az ablakok be voltak fagyva, a motor is nehezen indult. Néhány percig melegítette, aztán neki­vágott a hómezőnek, lassú tempóban, óvatosan. Ez már a vérében volt, amióta a Margit híd kellős közepén rosszul becsülte a távolságot, és hátulról alácsúszott egy nagy autómentő kocsi emelődarujának. (Tulajdonképpen ebben is szerencséje volt, mert mindjárt fölkapcsolták a kampóra.)
De most a hóban még jobban vigyázott. Kikerülte a szerteszét heverő kenyérmorzsákat, le­fékezett minden abroszgyűrődésnél, de hiába! Alig tett meg tíz-tizenkét kilométert, s máris beleszaladt egy útjelző táblába.
A pózna kidőlt. A motorra rányomódott a hűtő, és megállt. Valkó megnézte a hóba süppedt táblát, melyre az volt kiírva: A sótartó felé - egyébként fölöslegesen, mert a sótartó, habár az is bele volt süppedve a hóba, tisztán idelátszott. A feleségét viszont már csak homályosan látta, belemosódva a téli hómező derengésébe. Épp nevetett. Biztosan hibásan mondott valamit németül - gondolta az anyagátvevő, miközben továbblábolt a térdig érő hóban.
A felső réteg el volt jegesedve, ami megnehezítette a járást. Ő azonban ment, ment, mert ilyen­kor már nincs megállása az embernek akkor se, ha a fűzős cipőjén több kilós hókoloncokat cipel. Már-már fogytán volt az ereje, amikor megint történt valami. Az ő hagyományos szerencséje most se hagyta cserben. Egyszer csak elébe kanyarodott egy kutyák vontatta szán.
Először elmosolyodott. Hogy kerül az asztalra kutyaszán? - gondolta, de aztán elkomolyodott, sőt elérzékenyült, mert eszébe jutott ifjúkorának kedves olvasmánya, a Scott utolsó útja, mely­be a kamaszkor egész hőskultuszát és romantikáját beleálmodta. Csak behunyta szemét, s már ő volt az angol kapitány, aki fagyhalált halt a Déli-sarkon... és tessék! Milyen az élet! Most ott állt, megkopaszodva bár, szervi szívbajával, abban a tragikus hatnapos hóförgeteg­ben, és ostora pattogtatásával nógatta futásra a tucatnyi izmos, hosszú szőrű, sarkvidéki kutyát.
Helyzete nehéz volt, s egyre nehezült. A hőmérő higanyszála leszállt, s neki se sátra, se kétszersültje, se petróleumkályhája. Kutyái egymás után belebukfenceztek a hóba, mert kutya­eledele se volt. De azért csak hajtott, hajtott, három nap, három éjszaka, hajtott étlen-szomjan, fagyoskodva, a reménytelen mentőexpedícióban reménykedve hajtott, míg csak a harmadik nap estéjén az utolsó kutya is ki nem dőlt.
Teljes csönd borult rá. Ameddig ellát a szem, csupa hó. Üres a látóhatár, eltűnt a rokonság, el a felesége, el még a warnemündei lány tündöklő szépsége is. Csak egy aranyszín lángocska libegett a fekete égen, a sótartó közvetlen közelében. Tildi ugyanis a német vendég tiszteletére kiverekedte, hogy két gyertya is világítson a vacsoraasztalon. Az anyagátvevő áhítattal nézte. „Istenem - mondta magában. - Északi fény!” Lába szárán lassan kúszott föl a jég.
Elővett egy kis előjegyzési naptárt, ahová a kiszállásai voltak följegyezve, és dermedt kezével, félig befagyott töltőtollával beleírta: Isten óvja a Királyt! - habár még ifjan is szocdem volt, nem­hogy királypárti. Aztán még földerengett valami az ifjúságából, és hozzáírta: Éljen Anglia! - holott sose járt Angliában, mindig csak Olaszországba vágyott, de tavaly, amikor meg­kapta az útlevelet, hetven dollárral a zsebében nem mert egy ilyen hosszú utazásnak nekivágni.

Előző: Halhatatlanság

ÜRES LAP*

_










_
* Ezek az „üres lapok” vagy nem létező dolgokról szólnak vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója.



EGY RIZSSZEM PANASZAI

Szíves elnézésüket kérem. Csak a jövőnkért érzett aggodalom bírt szóra.
Az, akivel erről vitatkozni szoktam, harmadik szomszédom, más szóval, csak két szem rizs van köztünk. Mélyen érző, tisztán látó lény, szenvedéllyel védi kissé szélsőséges nézeteit.
Amin vitatkozunk, nem is olyan bonyolult. Egészen egyszerűen is megfogalmazható: egy­for­mák vagyunk-e mi, rizsek? És mit hoz a jövő? És milyenek lesznek a leszármazottaink?
Mert mi, s ez a legszomorúbb az egészben, nemesített faj vagyunk, úgynevezett „télálló tibeti”. Ami nemcsak azt jelenti, hogy az átlagosnál jobban tűrjük a hideget, hanem hogy más vonatkozásban is - a keményítőtartalomtól kezdve a szaporodási képességünkig - kiválasztott fajta vagyunk. Hogy a többiekkel mi lesz, arra jobb nem gondolni.
De elég nekünk a mi bajunk. Miután elvetettek, kikelünk, kalászba szökünk, magot hozunk. Még én is belátom, hogy ez kissé egyhangú. Barátom azonban mindig élesen fogalmaz; ő így mondja: „Már csak önmagunkat ismételjük.” Erre én a Mendel-törvényre szoktam hivatkozni, azaz: hogy majd belőlünk is létrejönnek új változatok, amire ő csak legyint, és Li Tai-ling maximáját idézi: „Csak a megújulás visz az öröklétbe. Aki nem tud különbözni, már nem él.”
Itt kezdek ingerült lenni. Egyszer odatartottam az orra elé a tükröt. Hát egyformák vagyunk mi? Erre csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. És - mert még a véletlen is neki kedvez - még tartott a mosoly, amikor beállított a postás, egy szemüveges, lecsúszott entellektüel. Már messziről odakiabált nekem:
- Rizs! Levelet hozok!
Rizsnek hív. Nevünk minekünk nincs, mert minek. Nevet adni kétfajta sajtnak kell, két fog­pasztának, két regénynek, nehogy összetévesszék őket. De két rizsnek? Mi még a borítékra sem írunk címet! Fölbontottam a levelet, belepillantottam, visszaadtam.
- Én csak egy kis rizsszem vagyok - mondtam megbántódva -, de azért nem szeretem, ha össze­tévesztenek.
Egy rizsszem élete folyamán átlag 2-300 000 másik rizzsel kerül össze. Agyunk olyan, hogy ennyit meg is tud jegyezni. Valakit meg nem ismerni nálunk sértésszámba megy, kiváltképp postásoknál, hiszen a látásuk épp ebben az irányban élesedett.
Elképzelhetik, hogy a postás milyen zavarba jött.
- Ó, én hólyag! - próbálta tréfával elütni a dolgot. - Mit összebeszélek? Én mafla! Én savanyú uborka!
Eközben nézelődött, ide-oda villant a szeme, előbb jobb szomszédomra, aztán első bal, aztán második bal szomszédomra, s végül megállapodott a barátomon.
- Ó, most látom! Hiszen ez önnek szól! Úgy látszik, piszkos a szemüvegem.
- Hohó! Lassan a testtel! Ha nekem szól, miért adtad neki? Vagy neked rizs, az rizs?
Hát azt a postást, azt látni kellett volna! Barátom újabb gúnyos mosolyt küldött felém, s engem majd szétvetett a düh. Kár, hogy önök nem láthatnak minket - de higgyék el, még csak nem is hasonlítunk egymásra. Barátom marxista (bár az egészből csak a forradalmi erőszak elve tetszik neki), én trockistának indultam, később Gandhi oldalára álltam, mert idegen­ke­dem minden cselekvéstől... Jó, jó, ezek finomságok; de hallgassák meg a személyleírásunkat!
Ő: Zömök alak, szúrós tekintet, piknikus alkat. Az élvezeteket habzsoló természet, aki azonban adni is szeret: egy jó szóért leveti ingét, remek úszó, többszörös életmentő.
Én: Lágy vagyok, szelíd, kissé nőies. Szép kis hangomon édes sanzonokat tudok, és ha olyan a hangulat, térdig vízben állva, a hold kék fényében elmulattatok egy egész rizsföldet. Különös ismertetőjelem: vízbe dobva lemerülök, mint a kő.
Csak ennek a postásnak sikerült minket összecserélni!
- Nos, barátom - kérdeztem tőle -, hát tényleg nincs köztünk különbség?
Hűl-fűl zavarában. Ide néz, oda néz, zakatol az agya.
- Óriási a különbség, kérem szépen... Önben majdnem 80% a keményítő!
- És őbenne?
Voltaképpen mire való ez a faggatás? Tessék megmondani: nemcsak valami rizsgőg az, ami a másiktól mindenáron különbözni akar? Hiszen az anyaöltől az egyetemig egyforma nevelést kaptunk, s azonos információkat kapunk a környezetünktől, mely maga is egyforma informá­ciókkal van betáplálva; és ha ez így megy tovább, csöppentett egyforma lesz minden unokánk!
Mégse bírom abbahagyni. Addig nógatom a postást, míg megtörve be nem ismeri, hogy egy­forma bennünk a keményítő.
- Rá is van írva a zsákra: „Télálló tibeti, keményítőtartalom 80%...”
Hogy csűri-csavarja! Mert nálunk egy postás inkább meghal, hogysem két személy össze­tévesztését belátná... Majd kap egy könnyebb kérdést.
- Figyeljen - mondom. - Van egy folyó. Maga beleesett. Elkapta az örvény, fuldoklik, mindjárt lerántja a víz... És mi ketten állunk a parton, a barátom meg én. Ezt csak megértette? Nos - kérdeztem tőle -, ki ugrik a vízbe? Ő vagy én?
Remeg a keze. Remegő ujjával rám mutat, aztán a barátomra, s megint rám.
- Ő - mondja reszkető hangon. - És ön - mutat rám. - Egyikük se hagyna megfulladni.
Ezt mondja! Miközben - ezt bizonyára tudják - barátom gomblyukában virít A Bátor Vízből­mentő kitüntetés!
Szomorú látvány ez. Más is így van vele? Én, ha egy ilyen buta és rossz jellemű frátert kínlód­ni látok, megsajnálom. (A bátrakat, az egyeneseket miért nem? De ez nem tartozik ide.)
- Nos, jó - mondom neki. - Inkább nem kérdezek semmit. Magára van bízva, van-e köztünk valamilyen megkülönböztető vonás. Persze, nem köteles válaszolni. De annyit elárulok - teszem hozzá -, hogy vannak a postánál összeköttetéseim.
Mit gondolnak? Úgy van! Ettől észre tért. Lám, lám. Ezzel kellett volna kezdeni!
- Látok - mondja rögtön.
- Mégpedig miben?
- Előbb egy darabka szappan kell hozzá.
- És aztán?
- Továbbá egy szalmaszál, amit be kell mártani a szappanos lébe.
- Aztán?
- Akkor már csak bele kell fújni a szalmaszálba, hogy kijöjjön belőle a buborék.
- És akkor mi történik?
- Akkor megmutatkozik a különbség.
- Miben?
- Abban - mondja verejtékben úszva -, hogy az övé egy kicsivel hamarább pukkan el, mint az öné.
Hamarább? Tetszettek hallani? Győztes pillantást vetettem barátomra. Most aztán megjárta! Évek óta szenved a mi állítólagos egyformaságunktól, és telekiabálja a világot panaszaival, pedig - önök a tanúim! - még sincs két egyforma rizsszem a világon!


Előző: Üres lap*

NYILATKOZAT

Torkig vagyok! Állandóan téves számokat tárcsázok. Hangom, ha a főnökömmel beszélek, resz­ketni kezd. Úgyszólván elvesztettem a munkakedvemet. Gimnazista kislányom átnéz rajtam. Jövőre ötvenéves leszek.
Ennélfogva alulírott dr. Stü Rudolf ünnepélyesen kijelentem, hogy ezen okmány aláírása hamis, aláírója csaló, akivel nem vagyok azonos.
dr. Stü Rudolf s. k.



SZÓVIRÁGOK

Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik szeretett férjem elhunyta alkalmából jóleső szerencsekívánataikkal elhalmoztak.
*
Ki látta kétéves, Zoli névre hallgató, nőstény, hosszú szőrű, szobatiszta középfülgyulladáso­mat?
*
Részeg halottakat nem szolgálunk ki!
*
Bajtársi találkozó
E hó 20-án a városligeti kertvendéglőben bajtársi összejövetelre hívom mindazokat, akik tíz évvel ezelőtt ugyanebben a kerthelyiségben történt agyonverésemen személyesen részt vettek.
néhai Ordódi B.
*
A sétányokon papírpénzt szétdobálni tilos!
*
Felkérjük t. vendégeinket, hogy a női napozót férfi ivarszervekkel ne látogassák.
*
Egy Volkswagen miért nem lehet boldog?
*
A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!
*
Vigyázat! A kapu harap!


Előző: Nyilatkozat

GONDOLATOK A PINCÉBEN

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.
- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.
Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.


Előző: Szóvirágok

HIÁBA SIKERÜL EGY VITÁS KÉRDÉST TISZTÁZNI, MÁRIS OTT A KÖVETKEZŐ TALÁNY

Egy kis rezedaszál kiment az illemhelyre, és helyet foglalt az ülőkén. Ekkor valami szöget ütött a fejébe. Hiszen ő növény, nincs se bélcsatornája, se széklete. Akkor meg mit keres itt?
No, ez legalább tisztázódott! A kis rezeda fölkelt, és dolgavégezetlen visszament a vendégek közé. Amikor a háziasszony (angol királyi vérből, akinek a neve napját ünnepelték) kérdő pillantást vetett rá, visszamosolygott, de csak ennyit mondott magyarázatul:
- Egy kis félreértés történt.
És elindult a büfébe, mert pezsgőzhetnékje lett... Az lesz a jó hecc - gondolta, amikor a karcsú poharakat meglátta -, ha inni sem tudok!


TUDNIVALÓK, KÖZLEKEDÉSI KORLÁTOZÁSOK A FEBRUÁR 1-JEI ESEMÉNYEKKEL KAPCSOLATBAN

Mint ismeretes, holnapután, február elsején, egy keddi napon, délután háromnegyed hatkor vége lesz a világnak. Mindjárt utána az utolsó ítélet következik.
A fővárosi tanács illetékes ügyosztálya felkéri a lakosságot, hogy kerülje a pánikot. Másfelől viszont türelmetlenkedni is fölösleges, mert kivétel nélkül mindenki sorra kerül.
Nagyobb méretű közlekedési korlátozásokra nem lesz szükség, de az Alagutat - az esetleges beomlás veszélye miatt - délután háromkor lezárják. Ettől kezdve a négyes, ötös, ötvenhatos autóbusz a Lánchíd helyett az Erzsébet-hídon közlekedik.
A vasutak, hajók, autóbuszok menetrendszerűen járnak, sőt, a Vigadó térről egy sétahajó külön­járat is indul, mely (elegendő számú jelentkező esetén) fellobogózott ravatalként úszik lefelé a Vaskapu festői vidéke és a Fekete-tenger felé.
Mindazokkal, akik életük meghosszabbítását akarják kérvényezni, máris közöljük, hogy kívánságuk nem teljesíthető. Még terhes anyák és újszülöttek sem képeznek kivételt, pedig néhányan jogosan panaszkodnak amiatt, hogy épp holnapután háromnegyed hatkor jönnek a világra, és ennek folytán roppant rövid életűek lesznek.
Másfelől viszont különleges szerencse éri mindazokat, akik ebben az időpontban amúgy is elhaláloztak volna. Ezek most jót röhögnek a markukba.


AZ OTTHON

A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tuda­tosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót kerítéshez, és messziről meg­mutatta neki a szerelvényt.
- Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.
- És akkor mi lesz?
- Akkor otthon leszünk.
- Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.
- Ahol azelőtt laktunk.
- És ott mi van?
- Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.
- Anyu - kérdezte a gyerek. - Otthon is vannak őrök?
- Ott nincsenek.
- Akkor - kérdezte a kislány - onnan meg lehet majd szökni?


A MAGUNK MEGVALÓSÍTÁSÁNAK NÉHÁNY VÁLTOZATA

Mi tagadás, mint a legtöbb gyerek, butaságokról álmodoztam. Pilóta, mozdonyvezető vagy leg­alábbis mozdony szerettem volna lenni. Néha gondoltam egy nagyot: ha megnövök, a bécsi gyors leszek!
Távoli rokonunk, dr. Kniza apátplébános, iskolázott és megfontolt férfiú, arra próbált rávenni, hogy kavics legyek, s engem vonzott is a végérvényesség, a lekerekített csönd. Anyám vi­szont, épp fordítva, azt kívánta, hogy keressek valami kapcsolatot az idővel. „Menj te csak el, kisfiam, tojásnak - nógatott néha -, hiszen a tojás a születés és az elmúlás egyszerre, a töré­keny burokban múló idő. Egy tojásból minden lehet” - érvelt a jó mama.
De lám, az élet útjai kiszámíthatatlanok. Most egy homokórában vagyok homok, talán, hogy mindkettőjüknek igazuk legyen, hiszen a homok maga az időtlenség, a homokóra viszont az időmúlás ősi szimbóluma. Ott szerepelt már az egyiptomi hieroglifák közt, s azt jelentette: „Lemegy a nap”, „Istenem, hogy fut az idő”, „Gyülekeznek már a költöző madarak”, és „Mitől szédülök, kedves doktor úr?”
Egy ilyen kényelmes állást nem könnyű megkapni, de Kniza bácsi dicséretére szóljon, bár nem helyeselte e megalkuvó életelvet, mégiscsak beprotezsált, s így fölvettek alkalmi homok­nak. (Alkalmi azért vagyok, mert csak tojásfőzéshez használnak, ebben is a mamának lett egy kis igaza.) Sokáig minden simán ment, s már azt kezdtem mondogatni, hogy hála istennek, sikerült jól berendeznem az életemet, amikor váratlanul beütött a baj, egyik napról a másikra megcsomósodtam, ami egy homoknak éppoly katasztrófa, mint amikor egy balett-táncos pocakot ereszt. (De ez minálunk nem a korral jár. A homok nem öregszik.)
Most az a helyzet, mégpedig egyre gyakrabban, hogy a lábam átcsúszik, de a fenekem fönn­akad az üvegszűkületben. Próbáltam persze fordítva, fejjel lefelé leperegni, de akkor is az a vége, hogy percekig, néha órákig ott nyomakszom kézzel-lábbal kapálózva, s ezalatt a tojások nem főnek tovább, a homokóra megáll, hiszen az a sok homok tétlenül vár a fejem fölött. S ezek a homokok nem sürgetnek, meg se mukkannak, de puszta létükkel valami néma, morális nyomást gyakorolnak rám, amitől idegbajt kapok. S még azt se mondhatom, hogy nem tehetek róla, mert igenis tehetek, hiszen nyilván elejétől volt bennem hajlam a megikrásodásra; más szóval alapjában duhaj, lázadó, összeférhetetlen fráter vagyok, abszolúte alkalmatlan homok­nak.
Ilyenkor az embernek minden eszébe jut. Aki ma lát, el se hinné, hogy mehettem volna én izzólámpába légüres térnek. És tessék elképzelni, volt egy lány, egy csinos, de butácska, Panni nevű nő, aki a Batisztselyemgyárban dolgozott. „Te - mondta egyszer -, gyere ki velem, csiná­lunk belőled női bugyit...” - Akkor megsértődtem, de ma már ez is paradicsomi boldogságnak tűnik föl nekem; pedig bugyinak lenni se valami nagy változatosság, de mégiscsak van egy kis pikáns zamata.
És most megint be vagyok akadva a szorulatba. Innen üzenem mindazoknak, akik vártak tőlem valamit, hogy bár szeretteimtől csupa rossz tanácsot kaptam, végeredményben csak én vagyok a hibás, amiért ezt a szürke, de biztos életpályát választottam. Pedig, ha merek koc­káz­tatni, akkor egy kis szerencsével s minden protekció nélkül, mert ismertem a mérnököt, aki a világ legnagyobb óceánjáróját tervezte, többre is vihettem volna; hiszen ha a hetvenezer tonnás Queen Mary helyett történetesen én jutok eszébe, akkor most nem a hasamat lennék kénytelen behúzni, hogy átjussak ezen az istenverte szűkületen, hanem toronymagas hullámo­kat meglovagolva, széllel-viharral dacolva, büszkén szelném a tengereket!
Bocsánat. Sikerült. Átpréselődtem. Lepergek.



Előző: Az otthon

ÜZENET A PALACKBAN

Kihalásztatott a Csendes-óceánból
„Innen, a déli szélesség 17., a nyugati hosszúság 151. fokáról körülbelül az Otahiti szigetek magasságából, igen rossz időjárási viszonyok között, az éjszaka sűrű sötétjében, tomboló szélben, zuhogó esőben, az erős hullámverésben hánykolódva, amikor már a többi magyar, csupa derék matróz, a tengerbe veszett, én egészen véletlenül rájöttem arra, hogy ha a két ka­ro­mat előrelököm, és, mintha eveznék, hátracsapom, a lábamat pedig, ahogy a békák ugrál­nak, széjjelrúgom, akkor, ahelyett hogy én is elmerülnék, és a vízbe fulladnék, a felszínen bírom tartani magam. Drága földieim, felsőpáhokiak! Létezik ez? Tudtatok róla? És ha tudtatok, miért nem szóltatok? Ha még tíz percig kibírom szusszal, talán idetéved egy hajó, és észrevesz, és kiment. De ha nem, akkor ezúton üzenem minden hőn szeretett honfitársamnak: Becze Benedek vagyok! Magyarok! Halló! Figyelem! Hallgassatok szómra, és ha hasonló baj­ba keveredtek, kezetekkel-lábatokkal kapálózzatok, nehogy a hullámok elnyeljenek. Menye­met, fiamat üdvözlöm, és Isten óvja a szép magyar hazát!”


AZ UTOLSÓ MEGGYMAG

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hív­ták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? - kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? - kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negye­dik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek.
- Mi az? - szóltak rá. - Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? - kérdezte ő. - Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha leg­alább egy gombostűje volna valakinek! Azzal - magyarázta Sipos - bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ - javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. - Mi van valami, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is meg­teszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lomb­korona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes követke­zett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egy­szerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.


A NAGY MENETELÉS

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tojás. Ez a tojás fogta magát, és elindult világgá. Ment, ment, s szembetalálkozott Berengár királlyal. Megkérdezte a király a tojástól:
- Hová, hová, tojás koma?
- Megyek világgá.
- Várj egy kicsit, veled tartok.
Gurult a tojás, baktatott Berengár király. Arra karikázott egy fél bicikli. Azt kérdezte Berengár királytól:
- Hová, hová, Berengár koma?
- Megyek világgá.
- Várj egy kicsit, veled tartok.
Görgött a tojás, ballagott Berengár király, karikázott a fél bicikli. Arra jött Jézus Mária Szent József.
- Hová, hová, fél bicikli koma? - kérdezte a fél biciklit.
- Megyek világgá.
Ő is velük tartott. Ahogy mentek, mendegéltek, szembejött velük Bertolt Brecht. Megállt, érdeklődött.
- Hová, hová, Jézus Mária Szent József koma?
- Megyek világgá.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Beállt a sor végére Brecht. Jó darab utat megtettek, mikor szembejött velük Takariko Kiriwi japán asztalitenisz-világbajnok.
- Hová, hová, Bertolt Brecht koma? - kérdezte a szemüveges Kiriwi.
- Megyek világgá.
- Várj egy kicsit, én is megyek.
Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek. Mennek, mennek, egy szót se szólnak. Még ma is mennek, ha meg nem haltak.


AZ AUTÓVEZETŐ

Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.
- Kérek egy Budapesti Híreket.
- Sajnos, elfogyott.
- Akkor egy tegnapi is jó lesz.
- Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim.
- Abban is közlik a moziműsort?
- Az mindennap benne van a lapban.
- Hát akkor adja ide azt a holnapit - mondta az anyagmozgató.
Visszaült a kocsijába. Föllapozta a moziműsort. Némi keresgélés után talált egy csehszlovák filmet - Egy szöszi szerelmei -, melyet dicsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdődött az előadás.
Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki CO 75-14 rendszámú Wartburg személy­gépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövő teherautóba. Az elővigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt.
- Még ilyet! - mondta magában Pereszlényi.
Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyor­sabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól.
Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal.


NÁSZUTASOK A LÉGYPAPÍRON

Nem mentek sehová. Minek is? Itt ez a szép Budapest, mondta az ifjú férj, van itt színház, mozi, hangverseny, látnivaló elég.
Otthon maradtak. Szépen, szerelmesen teltek mézesheteik.
Egy délután azonban, úgy fél hét felé, fölakadtak a lámpáról lelógó légypapíron.
- Buta egy véletlen!
*
A FÉRJ: Szeretsz, angyalom?
AZ ASSZONYKA: Nagyon.
A FÉRJ: Hát akkor gyere.
AZ ASSZONYKA: Már megint?
A FÉRJ: Gyeregyere.
AZ ASSZONYKA: Jaj, hogy te milyen vad vagy.
A FÉRJ: Gyeregyeregyere. Gyere!
AZ ASSZONYKA: Mindjárt, csak valamibe bele van ragadva a sarkam.
A FÉRJ: Rúgd le a cipőcskédet, de siess!
AZ ASSZONYKA: Akkor ma megint itthon maradunk. Pedig Csajkovszkij-est van a Zene­akadé­mián.
A FÉRJ: Fütyülök Csajkovszkijra.
AZ ASSZONYKA: Inkább mennél színházba?
A FÉRJ: Á, ezek a szájbarágós magyar rendezők... Mondd, te nem úgy érzed, mintha lenge­nénk?
AZ ASSZONYKA: Talán csak bebeszéled magadnak.
A FÉRJ: Egészen határozottan úgy érzem, mintha madzagon lógnék, és a levegőben himbálóz­nék ide-oda.
AZ ASSZONYKA: Ne törődj vele. Nézd meg, mi megy az Operában.
A FÉRJ: Hol az újság?
AZ ASSZONYKA: A konyhaasztalon.
A FÉRJ: Nem tudok kimenni, mert már nekem is bele van ragadva a lábam valamibe.
AZ ASSZONYKA: Furcsa... Nekem úgy rémlik, hogy az Álarcosbál.
A FÉRJ: Mondd, kérlek, amibe a cipőd beleragadt, az valami fényes és ragadós máz?
AZ ASSZONYKA: Olyasmi.
A FÉRJ: Én már a kezemet se tudom belőle kihúzni.
AZ ASSZONYKA: Hogy te hogy szeretsz panaszkodni! Az lesz a vége, hogy megint itthon ülhetünk.
A FÉRJ: Mi ez a rángatózás?
AZ ASSZONYKA: Megpróbálok kimászni ebből a ragacsból.
A FÉRJ: Ne vacakolj, mert még leszakadunk.
AZ ASSZONYKA: Hát te már mindenbe beletörődsz? Pedig azért szerettem beléd, mert olyan vállalkozó kedvű voltál, mindig megnevettettél, és azt mondtad, imádod a zenét...
A FÉRJ: Hiába imádom a zenét, ha nem tudom a végtagjaimat megmozdítani.
AZ ASSZONYKA: Mintha te volnál az első, aki beleragadt valamibe! Vannak rokkantak, láb nélkül. De ők is élnek, dolgoznak, még szórakoznak is.
A FÉRJ: Most mintha forognánk.
AZ ASSZONYKA: Ez is zavar?
A FÉRJ: Ilyet még nem is hallottam.
AZ ASSZONYKA: Akkor megmagyarázom. Befúj a szél a lépcsőházból, az forgatja ezt a ragadós micsodát. Megnyugodtál?
A FÉRJ: Hogy nyugodnék meg, amikor már hasig vagyok ebben a ragacsban!
AZ ASSZONYKA: Te csak fújod a magadét! Húsz perc múlva hét. Már csak taxival érünk az Operába.
A FÉRJ: Semmibe veszed az élet realitásait?
AZ ASSZONYKA: Azt mondtuk, hogy ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, elválni. Én még nagyokat akarok nevetni, és három gyereket akarok, és zenei iskolába akarom őket íratni.
A FÉRJ: Már a szájamig ér.
AZ ASSZONYKA: Légy szíves, telefonálj taxiért.


Előző: Az autóvezető

MI MINDENT KELL TUDNI

Érvényes két díjszabási övezet beutazására, egy órán belül, legföljebb négyszeri átszállással, a felszállóhelytől az utazás céljához vezető legrövidebb útvonalon. Átszállni csak keresztezé­sek­nél, elágazásoknál és végállomásokon lehet, de csak olyan kocsira, melynek útvonala az előzően igénybe vett kocsik útvonalától eltér. Egy utazás során csak egy Duna-híd és minden útvonal csak egyszer érinthető.
Kerülő utazás és útmegszakítás tilos!


KIVÉGZÉSI SZABÁLYZAT

1

A kötél általi halálbüntetést a honvéd büntetőintézet falain belül vagy valamilyen más zárt helyen, az agyonlövetés által való halálbüntetést pedig erre alkalmas, hívatlanok szeme elől lehetőleg elzárt helyen, minden fölösleges feltűnés kerülésével rendszerint korán reggel kell végrehajtani.


2

Halálos ítélet végrehajtásánál mindig egy m. kir. őrnagy, ennek hiányában pedig egy rangban idősebb százados a parancsnok.
Födözetül négy gyalogszakasz vonul ki, legalább tíz-tíz taggal.


3

A „zárósorba”, vagyis az elítéltnek közvetlen őrizetére egy altisztet, öt tisztest és tizenöt rend­fokozat nélküli egyént kell kirendelni. Ezek már előbb a büntetőintézet kijáratához mennek, és ott négyszög formájában megalkotják a zárósort, melynek minden oldala öt emberből áll.
A foglár az őrség kíséretében a zárósorig vezeti az elítéltet. A zárósorba a pap is belép, az őrség azonban visszamarad.
A menet lassú ütemben halad a vesztőhelyre, és senkinek sem tiszteleg.
A végrehajtás parancsnoka a vesztőhely közelébe érkezve ezt vezényli:
- Vigyázz! Végrehajtó négyszög, indulj!
A végrehajtó négyszög megalakulása után a tisztek annak belsejébe lépnek. A zárósor ki­nyílik, az ítélő hadbíróság kiküldött hadbírája, a m. kir. honvédügyésznek és egy jegyzőkönyv­vezetőnek jelenlétében, még egyszer felolvassa az ítéletet, s az ítélet végrehajthatóságát megállapítja, mire a végrehajtáshoz lehet fogni.


4

Ha az ítéletet agyonlövetés által hajtják végre, akkor erre már előzetesen négy embert kell kirendelni, kik egy tiszt jelenlétében megtöltik fegyverüket. Az elítéltnek le kell térdelnie, és valamelyik bajtársa, kit a jelenlevők közül szabadon választhat, beköti szemét. Ugyanakkor a végrehajtás parancsnoka kardjával a négyszög hátsó oldala felé jelt ad, mire az annyira, amennyire szükséges, csendben szétnyílik.
A négy kirendelt ember előlép, fegyverét zajtalanul „kész” helyzetbe teszi, és halkan közel lép az elítélthez, amint ez az elítélt megérintése nélkül csak lehetséges.
A végrehajtás parancsnoka akként áll oldalvást, hogy ezek az emberek láthassák, majd ma­gas­ra emeli kardját, mire a középső két ember az elítélt fejére, a másik kettő pedig mellére céloz, és a végrehajtás parancsnokának hosszan nem halogatott „Tűz!” vezényszavára egyszerre lő.
Ha a kivégzett még életjelt ad, még egy vagy annyi lövést kell tenni, amennyi szükséges.


5

Akár kötél által, akár agyonlövetéssel történt a kivégzés, annak végrehajtása után a kirendelt orvos megállapítja a halál beálltát. Ezután a lelkész rövid beszédet és a kivégzettért rövid imát mond, melyhez a végrehajtás parancsnoka ezt vezényli:
- Imához!
Ezután a tisztek elrendelik az elvonulást.


6

A kivégzettet éjjel, csendben, gyászkíséret nélkül kell az erre kijelölt helyen eltemetni.


TANULJUNK IDEGEN NYELVEKET!

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alexajevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerék­agyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart köze­pe táján elkezdett visszafelé csúszni a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni, és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakasz­vezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
- Was sucht er hier? - kérdezte.
- Mit keres itt? - fordította a szakaszvezető.
Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
- Er hat seine Einheit verloren - mondta a szakaszvezető.
- Warum ohne Waffe?
- Hol a puskája? - kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, hogy munkaszolgálatos vagyok.
- Jude - mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
- Was? - kérdezte a német.
- Jude - mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
- Ich werde ihn erschiessen - mondta.
- Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni - fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenő­sajtos tubusra a kupakot, és elővette puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
- Er soll zehn Schritte weiter gehen.
- Menjen tíz lépéssel tovább - mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
- Gut.
- Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
- Was ist sein letzter Wunsch? - kérdezte.
- Mi az utolsó kívánsága? - kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék.
- Er will scheissen - fordította a szakaszvezető.
- Gut.
- Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
- Fertig? - kérdezte.
- Kész?
Mondtam, kész.
- Fertig - jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
- Er soll hupfen.
- Békaugrás - fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
- Stechschritt!
- Díszlépés! - tolmácsolta a szakaszvezető.
- Marsch! - mondta a Feldwebel.
- Menet, indulj! - fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem felett. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos Ibusz-társas­utazáss­al Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
- Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki sem magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.