DAL

Janász Jenőnek hívták a dalszerzőt.
Az orosz áttörés után csapódtunk egymáshoz, mert az ő ütegét szétlőtték, én pedig Niko­lajevkán elveszítettem az alakulatomat. Majdnem háromszáz kilométert tettünk meg együtt, néha-néha egy járműre kéredzkedve, a legtöbbször azonban gyalogszerrel, hóban, jégben, állandó ellenséges tűzben, míg csak le nem terítette Bjelgorod határában egy rövid sorozat.
Mindazodáig sejtelmem se volt róla, hogy szerzik a dalt. Ki hitte volna, hogy ilyen könnye­dén? Janászból jött a dal, ömlött, fakadt, ahogy forrás buzog a földből. Amit csak látott, amit csak hallott, abban a szempillantásban dallá lett, szöveggel, rímekkel, melódiával. Csak a címet kellett kitalálni hozzá.
Népdal lett abból a bádogbödön gyümölcsízből, melyet egy szétlőtt raktár romjai alól kapar­tunk ki. És volt ott egy híd, amelyet épp az orrunk előtt robbantottak föl a partizánok. Miköz­ben a hídroncs alatti föltorlott jégen átevickéltünk, Janász Jenő már énekelt:
Elkorhadt a vénfahíd a Tarcalon
Istenem, csak te tudod az én bajom.
Hogy megyek én Annuskámhoz már eztán?
Hogy ússzak át halált hozó zúgóján?
Faggattam, hogy csinálja ezt. Azt mondta, nem tudja.
Faggattam, hány dalt szerzett már. Azt se tudta. Talán három-, de lehet, hogy négyezret.
Bjelgorod már odalátszott, amikor lassan eleredt a hó. Legomboltam a sapkám fülvédőjét, de úgy is hallottam Janászt dudorászni:
Lassú pelyhekben hullik a hó
Csilingelve fut az orosz szánkó.
Szállj, szállj, kicsi hópehely...
Öt gyors roppanás hallatszott. Vége lett Janásznak, bevégzetlen maradt a dal.
Néha eszembe jut. Megpróbálom folytatni. Töröm a fejem, rímet keresek a hópehelyre. De hiába. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.