Szíves elnézésüket kérem. Csak a jövőnkért érzett aggodalom bírt szóra.
Az, akivel erről vitatkozni szoktam, harmadik szomszédom, más szóval, csak két szem rizs van köztünk. Mélyen érző, tisztán látó lény, szenvedéllyel védi kissé szélsőséges nézeteit.
Amin vitatkozunk, nem is olyan bonyolult. Egészen egyszerűen is megfogalmazható: egyformák vagyunk-e mi, rizsek? És mit hoz a jövő? És milyenek lesznek a leszármazottaink?
Mert mi, s ez a legszomorúbb az egészben, nemesített faj vagyunk, úgynevezett „télálló tibeti”. Ami nemcsak azt jelenti, hogy az átlagosnál jobban tűrjük a hideget, hanem hogy más vonatkozásban is - a keményítőtartalomtól kezdve a szaporodási képességünkig - kiválasztott fajta vagyunk. Hogy a többiekkel mi lesz, arra jobb nem gondolni.
De elég nekünk a mi bajunk. Miután elvetettek, kikelünk, kalászba szökünk, magot hozunk. Még én is belátom, hogy ez kissé egyhangú. Barátom azonban mindig élesen fogalmaz; ő így mondja: „Már csak önmagunkat ismételjük.” Erre én a Mendel-törvényre szoktam hivatkozni, azaz: hogy majd belőlünk is létrejönnek új változatok, amire ő csak legyint, és Li Tai-ling maximáját idézi: „Csak a megújulás visz az öröklétbe. Aki nem tud különbözni, már nem él.”
Itt kezdek ingerült lenni. Egyszer odatartottam az orra elé a tükröt. Hát egyformák vagyunk mi? Erre csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. És - mert még a véletlen is neki kedvez - még tartott a mosoly, amikor beállított a postás, egy szemüveges, lecsúszott entellektüel. Már messziről odakiabált nekem:
- Rizs! Levelet hozok!
Rizsnek hív. Nevünk minekünk nincs, mert minek. Nevet adni kétfajta sajtnak kell, két fogpasztának, két regénynek, nehogy összetévesszék őket. De két rizsnek? Mi még a borítékra sem írunk címet! Fölbontottam a levelet, belepillantottam, visszaadtam.
- Én csak egy kis rizsszem vagyok - mondtam megbántódva -, de azért nem szeretem, ha összetévesztenek.
Egy rizsszem élete folyamán átlag 2-300 000 másik rizzsel kerül össze. Agyunk olyan, hogy ennyit meg is tud jegyezni. Valakit meg nem ismerni nálunk sértésszámba megy, kiváltképp postásoknál, hiszen a látásuk épp ebben az irányban élesedett.
Elképzelhetik, hogy a postás milyen zavarba jött.
- Ó, én hólyag! - próbálta tréfával elütni a dolgot. - Mit összebeszélek? Én mafla! Én savanyú uborka!
Eközben nézelődött, ide-oda villant a szeme, előbb jobb szomszédomra, aztán első bal, aztán második bal szomszédomra, s végül megállapodott a barátomon.
- Ó, most látom! Hiszen ez önnek szól! Úgy látszik, piszkos a szemüvegem.
- Hohó! Lassan a testtel! Ha nekem szól, miért adtad neki? Vagy neked rizs, az rizs?
Hát azt a postást, azt látni kellett volna! Barátom újabb gúnyos mosolyt küldött felém, s engem majd szétvetett a düh. Kár, hogy önök nem láthatnak minket - de higgyék el, még csak nem is hasonlítunk egymásra. Barátom marxista (bár az egészből csak a forradalmi erőszak elve tetszik neki), én trockistának indultam, később Gandhi oldalára álltam, mert idegenkedem minden cselekvéstől... Jó, jó, ezek finomságok; de hallgassák meg a személyleírásunkat!
Ő: Zömök alak, szúrós tekintet, piknikus alkat. Az élvezeteket habzsoló természet, aki azonban adni is szeret: egy jó szóért leveti ingét, remek úszó, többszörös életmentő.
Én: Lágy vagyok, szelíd, kissé nőies. Szép kis hangomon édes sanzonokat tudok, és ha olyan a hangulat, térdig vízben állva, a hold kék fényében elmulattatok egy egész rizsföldet. Különös ismertetőjelem: vízbe dobva lemerülök, mint a kő.
Csak ennek a postásnak sikerült minket összecserélni!
- Nos, barátom - kérdeztem tőle -, hát tényleg nincs köztünk különbség?
Hűl-fűl zavarában. Ide néz, oda néz, zakatol az agya.
- Óriási a különbség, kérem szépen... Önben majdnem 80% a keményítő!
- És őbenne?
Voltaképpen mire való ez a faggatás? Tessék megmondani: nemcsak valami rizsgőg az, ami a másiktól mindenáron különbözni akar? Hiszen az anyaöltől az egyetemig egyforma nevelést kaptunk, s azonos információkat kapunk a környezetünktől, mely maga is egyforma információkkal van betáplálva; és ha ez így megy tovább, csöppentett egyforma lesz minden unokánk!
Mégse bírom abbahagyni. Addig nógatom a postást, míg megtörve be nem ismeri, hogy egyforma bennünk a keményítő.
- Rá is van írva a zsákra: „Télálló tibeti, keményítőtartalom 80%...”
Hogy csűri-csavarja! Mert nálunk egy postás inkább meghal, hogysem két személy összetévesztését belátná... Majd kap egy könnyebb kérdést.
- Figyeljen - mondom. - Van egy folyó. Maga beleesett. Elkapta az örvény, fuldoklik, mindjárt lerántja a víz... És mi ketten állunk a parton, a barátom meg én. Ezt csak megértette? Nos - kérdeztem tőle -, ki ugrik a vízbe? Ő vagy én?
Remeg a keze. Remegő ujjával rám mutat, aztán a barátomra, s megint rám.
- Ő - mondja reszkető hangon. - És ön - mutat rám. - Egyikük se hagyna megfulladni.
Ezt mondja! Miközben - ezt bizonyára tudják - barátom gomblyukában virít A Bátor Vízbőlmentő kitüntetés!
Szomorú látvány ez. Más is így van vele? Én, ha egy ilyen buta és rossz jellemű frátert kínlódni látok, megsajnálom. (A bátrakat, az egyeneseket miért nem? De ez nem tartozik ide.)
- Nos, jó - mondom neki. - Inkább nem kérdezek semmit. Magára van bízva, van-e köztünk valamilyen megkülönböztető vonás. Persze, nem köteles válaszolni. De annyit elárulok - teszem hozzá -, hogy vannak a postánál összeköttetéseim.
Mit gondolnak? Úgy van! Ettől észre tért. Lám, lám. Ezzel kellett volna kezdeni!
- Látok - mondja rögtön.
- Mégpedig miben?
- Előbb egy darabka szappan kell hozzá.
- És aztán?
- Továbbá egy szalmaszál, amit be kell mártani a szappanos lébe.
- Aztán?
- Akkor már csak bele kell fújni a szalmaszálba, hogy kijöjjön belőle a buborék.
- És akkor mi történik?
- Akkor megmutatkozik a különbség.
- Miben?
- Abban - mondja verejtékben úszva -, hogy az övé egy kicsivel hamarább pukkan el, mint az öné.
Hamarább? Tetszettek hallani? Győztes pillantást vetettem barátomra. Most aztán megjárta! Évek óta szenved a mi állítólagos egyformaságunktól, és telekiabálja a világot panaszaival, pedig - önök a tanúim! - még sincs két egyforma rizsszem a világon!
