- Mind vannak jól - mondta tört magyarsággal a tenorista. - Nemcsak vannak jól, hanem direkt nagyon jól. És küldenek sok üdvözlet, és küldenek sok puszi.
- Na, hála istennek - mondta a nagyapa.
- Na, hála istennek - mondta a nagymama.
- És az én Annuskám? Nem nagyon sovány?
- Sem nem nagyon sovány, sem nem nagyon kövér - mondta a tenorista -, hanem éppen jó.
- És egészséges? - kérdezte a nagymama.
- Nagyon egészséges - mondta a tenorista.
- Csak amikor nálam járt, fájt kicsit a feje, mert Genovából jöttek Milánóba, és utaztak egész éjszaka. Vagy éjszak?
- Szegénykém - sóhajtott a nagypapa. - Úgy kell mondani: éjszaka.
- Nem éjszak? - kérdezte a tenorista.
- Nem - mondta a nagypapa. - Az egészen más.
- Ne tanítsd a művész urat - mondta a nagymama. - És az én kis csillagomat? Őt is tetszett látni?
- Nemcsak láttam, hanem direkt nagyon jól láttam - mondta a tenorista, miközben az öltöztetőnő ráadta a keményített csipkegallért. - A kedves lányok föltette a kisbabát az asztalomra, és kicsomagolta a pólyát, és kérte, hogy a husikáját jól csipkedjem meg.
- És meg tetszett őt csipkedni? - kérdezte a nagymama.
- Nagyon is - mondta a tenorista.
- Hol? - kérdezte a nagymama.
- A combocskáján.
- Máshol nem? - kérdezte a nagymama.
- És még a karocskáján.
- És még? - kérdezte a nagymama.
- És még a kicsi popsikáján.
- Édes jó istenem - sóhajtott a nagymama, és elnézett a messzeségbe.
A nagypapa halkan köhögni kezdett, s a padlót nézte. Az öltöztető kardot kötött a tenoristára, és az övébe beledugott két pisztolyt.
- És aztán mi történt? - kérdezte a nagymama.
A tenorista gondolkozott.
- Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, és hazautazott Genovába. Úgy mondjam, lányok, vagy úgy mondjam, lányuk?
- Úgy kell mondani: lányuk - mondta a nagypapa.
- Nem lányok? - kérdezte a tenorista.
- Nem - mondta nagypapa. - Az mást jelent.
- Ne tanítsd már a művész urat - szólt rá a nagymama. - Inkább köszönnéd meg, hogy ilyen jó hozzánk.
- Én ma is magyarnak érzem magamat - mondta a tenorista. - Csak kicsit elfelejtettem magyarul.
- Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni - mondta a nagymama. - Csak még azt tessék nekem elmondani, hogy milyen is az én kis csillagom.
A tenorista gondolkozott. Az öltöztetőnő már kezében tartotta a parókát, de várt. A nagymama is várt, és a nagypapa is várt. A tenorista még mindig gondolkozott.
- Szép - mondta a végén.
- És milyen a szeme?
- Az is szép - mondta a tenorista.
- És milyen a haja?
- Az is szép - mondta a tenorista.
- És milyen a pofikája?
- Szép - mondta a tenorista. - Szintén szép.
- Édes jó istenem - sóhajtotta a nagymama, és megint elnézett a messzeségbe.
Megszólalt a csengő. A tenorista fejébe nyomta szőke parókáját, elbúcsúzott vendégeitől, és nagy kardcsörtetve, sarkantyúpengetve kisietett az öltözőből. A nagymama utánaindult, mintha még kérdezni akarna valamit, de aztán visszatért az urához, aki a padlót nézte és köhögött.
Előző: Egy magyar író dedikáció